Pihenés, kikapcsolódás a pásztorok földjén, a páratlan szépségű Hortbágyon.

A Hortobágyról minden Magyarországot megjárt ember hallott már, de, bár sok turista megfordult itt, igazából kevesen látták. Még a helyiek, a debreceniek is azt mondják: – Minek menjek oda, nincs ott semmi! Aki viszont érdeklődéssel fordul a puszta felé, európai, még magyar szemnek is idegen, lenyűgöző, szilaj világot ismerhet meg.
Aki már hallott róla, tudja, hogy a Hortobágy szinte tökéletesen sík, és nincs rajta egy fa sem. Ez nagyjából így is van.

Jelenlegi felszínét a Tisza alakította ki, nem is olyan régen. Az elmúlt 10-12 ezer évben végigkanyargott rajta, és árvizek alkalmával feltöltötte kemény, agyagos hordalékával. Ez a talaj, a szik, ha megázik, meglágyul, ha megszárad, beton módjára megkeményedik. Az alatta folydogáló, a talajfelszínhez közel elhelyezkedő talajvíz alkalmanként a felszínre kirakódó sótartalma a másik tényező, ami szinte elviselhetetlenné teszi a növényi életet. Ezekhez a mostoha körülményekhez még hozzátesz a helyi, kontinentális jellegű klíma, ami a Kárpát-medencében a legszárazabb. Az évi csapadékmennyiség 500 mm körül van, viszont az eloszlása nagyon egyenetlen, az elmúlt 15 évben 300 és 1200 mm-es csapadékmennyiségű évek is voltak.
Ezek a viszonyok egyértelművé teszik, hogy az intenzív mezőgazdaságról itt le kell mondani. Nem szabad a földeket felszántani, mert ha a felszíni sekély termőréteg a mélybe kerül, a felülre került fehér, sós agyagon évekig nem nő meg a gyom se. Így hát a legeltetéses állattartás lett a megfelelő haszonvételi forma. Az első, „ipari mértékű”, tehát a táj alakulásában meghatározó mértékű legeltetés régészeti adatok szerint a rézkor végén, durván 4000 éve kezdődött ezen a tájon, és napjainkban sem tudtak ettől jobb, hosszú távon is megfelelő használatot alkalmazni, bár próbálkozások voltak bőséggel.
A legeltetés a Hortobágy vonatkozásában több szempontból szerencsés próbálkozásnak tekinthető. Ennek során nem változik meg szembetűnően a növényzet – tehát ahol fű volt, ezután is fű lesz, legfeljebb olyan fajok, amelyek jobban bírják a rágást és a taposást – viszont a használat felhagyásakor könnyen regenerálódik.
A legeltetés soha nem volt helyben élő embertömegek egész évben való ellátására alkalmas tevékenység, ezért a Hortobágy ritkán lakott terület volt, annak ellenére, hogy a környékbeli települések a pusztai gazdálkodásból valójában – mint pl. Debrecen – meggazdagodtak.

Az ősi természeti viszonyok fennmaradása és a viszonylagos zavartalanság miatt napjainkra a Hortobágy a természet menedéke lett. Ezt erősíti, hogy a terület közel fekszik a Tiszához, az azzal összefüggő felszíni vizek komoly hatással vannak a természeti értékek megjelenéséhez, megmaradhatott a vízimadarak vonulási állomásaként.
A jelenlegi gazdálkodás kialakulásának folyamata az időjárási és talajviszonyok miatt Európában teljesen másképp zajlott le, ezért tőlünk nyugatabbra nem találunk ilyen pusztaságokat, különösen nem ebben a léptékben. A Hortobágy a kelet-európai és közép-ázsiai puszták hangulatát hozzák el kontinensünk szívébe.

A Hortobágyra, mint turisztikai attrakcióra elsőként a néprajzkutatók hívták fel a figyelmet, akik felfigyeltek a helyi pásztorság ősi, keleti történelmi és néprajzi párhuzamokat mutató viseletre és az állattartás módszereire. Maguk az állatok is jellegzetesen a Hortobágyhoz köthetők, a hortobágyi röghöz alkalmazkodtak, és a környezeti viszonyokhoz való tökéletes alkalmazkodásukkal a mai napig kitűnnek a hortobágyi rackajuh, de itt maradt fenn legtovább a magyarság történelmileg legfontosabb exportcikke, a szürkemarha, nem utolsó sorban pedig a nóniusz ló. A pásztorkodás eredeti, és lenyűgözően célszerű „alkalmatosságai” itt maradtak legtovább használatban, annak ellenére, hogy már eljárt felettük az idő, de a helyiek – a látogatóktól függetlenül is – büszkén őrzik ezek elkészítésének és használatának módját. Hosszan lehetne sorolni ezeket, a pusztai építmények, gémeskutak, vasalók, karámok, a kék öltözet, pitykés lajbi, a priccs, a slambuc a tísztaleves, karikás ostor, stb.

A puszta természeti értékeire a madarászok figyeltek fel először. A XIX. század végén jelentek meg az első tudományos publikációk a témában, és a Hortobágy azóta is a madarászok látogatásának célpontja. A jelenleg Magyarországon megfigyelt 405 madárfajból mintegy 300-at láttak a Hortobágyi-halastavon, ezzel ez a szűk 2000 hektáros terület tekinthető a Kárpát-medence legjobb madarászó helyének. A madárfajok közül a legtöbb a vízhez kötődő, vonuló faj, (létszámban a darvak és a vadludak, a ritkaság-előfordulások is ebben körben a leggyakoribbak), de igen jelentősek a pusztai madárfajok adatai is, mint pl. a túzok és az ugartyúk.

A madártani értékek alapján, nemzetközi kezdeményezésre alakult meg 1973-ban, Magyarországon elsőként a Hortobágyi Nemzeti Park. Magában foglalja a tulajdonképpeni Hortobágy középső 82 ezer hektáros területét. 1999-ben a természeti értékek és a kultúrtörténeti vonatkozások miatt az UNESCO kultúrtáj kategóriában a Világörökség részévé nyilvánította.
Mint érintetlen terület, a Hortobágy a legkorábbi idők óta a vadászok élénk érdeklődését is kiérdemelte. Minden vadászatban szocializálódott ember hallott már a hortobágyi libavadászatokról, a kacsaterítékekről, de figyelemre méltóak az itteni őztrófeák, az utóbbi időben pedig egyre gyakoribb a vaddisznó.